Varázslatos este. Egyszerre bravúros és egyszerre amatőr. Volt virtuóz gitárszóló, nehézkesebben lefogott akkordok, magabiztos billentyűs és roppant megbízható dob, meglepetés énekhang és kalandozás a múltban. S mire észrevette az ember fia-lánya, már a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek zenéjére doboltak a lábak-kezek és dobolt a szív. Az idő és tér erre a két felejthetetlen órára megszűnt. A termet betöltötték a jól ismert rock-slágerek, a könnyűzene nagyjainak jól ismert dallamai és láthatóan, hallhatóan, s főleg érezhetően eggyé vált ott a „nagyérdemű” lett légyen élemedett korú, vagy csak bő középkorú nő és férfi. Ott, két órára mindenki fiatal, szertelen és boldog lehetett. Talán még azok is, akik tényleg fiatalok, szertelenek és amúgy is boldogok. Merész vállalkozásnak tűnt ez az IDŐUTAZÓK projekt, de az eredmény várakozáson felüli. A zene, ez a zene olyan, mint a mosoly. A legrövidebb út két ember, vagy éppen az emberek között. S lám igaz ez, amikor a „ nagyapa” együtt csápol és üvölti a szöveget az „unokával”, vagy a már tisztesen ősz „nagymamával”. Pezsgő és lüktető volt ott minden és mindenki, csillogó szemek és kipirosodott arcok, s emlékek a múltból. Nem kis bátorságra vallott Csekő Tititől, hogy színpadra álmodta ezt a csapatot, mert ebben benne volt minden véglet. Érdektelenségtől a bukáson át a fergeteges, tomboló sikerig. Ez lett. Az utóbbi. Akkora siker, hogy kell még belőle. Ez egy jó csapat: Angelné Kozma Krisztina, Száraz Tamás, Szécsi Norbert, Vígh Béla, Pozsonyi György, Angel Ákos és Csekő Titi Sándor. Igazi időutazók vagytok.