Magyarország Köztársasági Elnöke a Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozat kitüntetésben részesítette Makrai Zsuzsa, nyírbátori zománcművészt. A kitüntetés indoklásában a Kárpát-medencei magyar kulturális örökség megőrzését szolgáló történelmi, néprajzi és szakrális témájú, egyedi stílusú tűzzománcainak, példaértékű alkotó munkájának elismerése szerepelt. Ebből az alkalomból kerestük meg a művészt.

Ilyen magas állami kitüntetéshez milyen életút vezetett?
Makrai Zsuzsa: Akaratom ellenére lettem pedagógus. 1962-ben érettségiztem, és édesapám akkor maszek asztalos volt. Hosszas tárgyalások után a korabeli párttitkár megengedte, hogy elmenjek tanítóképzőbe. Nagy szerencsém volt, mert a nyíregyházi Felsőfokú Tanítóképző Intézet – amiben most a Művészeti Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola működik –, nekem olyan indíttatást adott szakmailag, emberileg, ami meghatározta az életemet azzal a családi háttérrel, neveltetéssel párosulva, hogy a szomszéd lakásban zongoratanárnő lakott, anyukám nyújtófával a hátam mögött kísért át, hogy „elmégy zongorát tanulni”, aminek tizenhat gyönyörű év volt a következménye. A zongorai és zenei tanulmányoknak a betetőzése pedig a tanítóképzőben történt. Kitűnő zongoraművész tanárom volt és a legcsodálatosabb három esztendő, amit egy diáknak jelent egy felsőfokú képzés. Aztán jött öt év vidéken való tanítás. Gyakorló féléven Kislétán voltam 1964-65 között. Két évig voltam Nyírmihályiban, oda minden nap vonattal kellett kijárni, aztán átkerültem Nyírcsászáriba, mert oda már lehetett biciklivel is menni, amikor jó idő volt. Ott egy tematikus szakfelügyelői vizsgálat következtében a negyedikes gyerekeim rajz tömbjeit nézte át a felügyelő, mivelhogy nem volt rajz szakos az iskolában, és ő ajánlotta, hogy még a képzőt követő öt éven belül vagyok, tehát menjek rajz szakra, végezzem el, és lesz egy főiskolai oklevelem is. Elvégeztem a rajz szakot levelező hallgatóként az egri és a nyíregyházi főiskolán, de velünk a konzultációkon szakember nem is foglalkozott, tehát kaptunk egy olyan diplomát huszonketten, hogy volt egy rajztanári oklevelünk csak a szakmából nem tudtunk semmit.
1970 nyarán a Nyírbátori Zenei Napok rendezési, szervezési munkálataiba belecsöppentem, volt kollégánk ajánlotta, menjek segíteni, mert ismerem a megye amatőr kórusait, lévén, hogy a karvezetői tanfolyamot is elvégeztem. Belecsöppentem abba a légkörbe és munkába, ami mindig is érdekelt, de ezeket nem lehetett ilyen zárt iskolai körülmények között csinálni, ahol tanterv van, igazgató van, látogató van, hanem itt megkaptunk egy feladatot, és a magad képességei szerint úgy szervezted a munkát, hogy az mindenkinek jó legyen. Csodálatos évek következtek, remek hangversenyi élmények, a református templomban a komolyzenei irodalom csodáit lehetett hallgatni nagyszerű korabeli kortárs művészek jelenlétével. Mivel nekem szeptemberben államvizsgázni kellett rajzból, az intézménynek pedig programokat, szakköröket, feladatokat kellett szervezni, így kaptam azt a feladatot, hogy szervezzek rajzszakköröket. Egyébként mi, a 22 végzős a diplomát követő bankettünkön hajnali 5 órakor Nyíregyházán a Columbia bár előtt fogadalmat tettünk, hogy szervezünk egy cél nélküli, név nélküli művésztelepet, meghívjuk a főiskola művésztanárait, tanítsák meg nekünk azokat a szakmákat, amiket a levelező képzésben nem kaptunk meg, hogy mi is tudjunk a gyerekeknek olyan érdekes technikákat megtanítani, megismertetni, ami nem csak ceruzából meg színes ceruzából áll. Így jött létre a Nyírbátori Képzőművészeti Stúdió.
1970 decemberében, tehát három hónap múlva mi már dolgoztunk, voltak gyerekszakkörök. A 22 községből hét rajztanár volt, akinek megvolt a szakmai végzettsége, hozzájuk meghívtuk azokat, akik nem szakosok, de rajzot tanítanak. A Kossuth utcai Művelődési Háznak nevezett épületben két évig folytak a foglalkozások, minden délután bepakoltuk a rajzokbakokat, este kipakoltuk, szóval két év múlva kinőttük a házat. Nekem nagyon jó kapcsolatom volt a város iskoláival, mert óraadóként tanítottam rajzot az általános iskolában és gimnáziumban. Remekül lehetett felhívni a gyerekek érdeklődését a szakkörre. Többek között Hermányos Mária – aki a Volt egyszer egy stúdió című könyvünket megtervezte –, az első foglalkozáson indult. Ez egy közösség volt, ahol segítettük egymást. A művészeti vezetőnek nem a maga fényezése volt a dolga, hanem az, hogy át tudja a tudását adni, hogy egy ceruzával is lehet csodát művelni. Mi rögtön bevezettük a linómetszést is, a sokszorosító grafikának a legelemibb technikáját, amihez a padlóborító pvc-nek a hátoldalát használtuk, mert az volt metszhető minőségű, és ennek következménye volt aztán a rézkarcolás technikájának a megismertetése, de ezekhez présgépek kellettek, amiket Nyírbátorban a Csepeli Szerszámgépgyár munkásai készítették el. A Nyírbátori Képzőművészeti Stúdió első 12-13 éve egy nagyon masszív, nagyon sikeres, folyamatosan fejlődő festészeti és grafikai műhelyből állt. Minden év végén művésztelepet szerveztünk, alkotótábort a rajztanároknak, csere kapcsolatba léptünk a híres Debreceni Medgyessy Körrel, 25 alkotótábort szerveztünk nemcsak Nyírbátorban, hanem először kiköltöztünk Nyírmihálydiba, ahol kollégium volt, öt évig voltunk a balkányi iskolában és kollégiumban, voltunk a berkeszi Vay-kastélyban, 1973-ban Nyírbátorban. Aztán 82-ben eljutottunk odáig, hogy már nem elég a grafika, már nem tudunk tovább lépni, kellett találni egy olyan műfajt, ahol kamatoztatni tudjuk azt a kompozíciós és technikai tudásunkat, amit az előző 12 év alatt megtanultunk, de egy olyan műfaj legyen, ami nem ismert. Akkor jött képbe a zománc.

Pályája során, milyen témák érdekelték?
M. Zs.: 1985-ben, három év múlva, ahogy elkezdtünk zománcozni, nekem 18 darab 20-tól 30 centi átmérőig gyönyörű domborított rekeszzománcaim lettek a honfoglalás korabeli tarsoly lemezek, életfák, turulmadarak sorozatból. Ezek nagyon szép, domborított bőrkeretben vannak. Aztán ahogy ismerkedtünk a templomban oltárokkal, gótikus és barokk szobrokkal, amik az egyházhoz kötődő szenteket, angyalokat, Mária szobrokat jelenítik meg, elkezdtem foglalkozni a barokk Madonnák zománc átiratával. Aztán jöttek az útszéli keresztek.

Mikortól mondható azt, hogy valaki zománcművésszé válik?
M. Zs.: Azzal a hátrányos helyzettel indultam a műhely mindenkori műfaján belül, hogy én voltam Ratkó Józsefet idézve „a mindenes cseléd”. Én szerveztem, anyagot szereztem, műhelyt építettem, mindenkit mindig kiszolgáltam, ha egy fél óráig tudtam ülni egy asztalnál a saját munkámnál, az nagyon sok volt. Nekem olyan műfaj felé kellett magamat irányítani, amit félbe lehetett hagyni készítés közben. Ehhez nagyon jó volt a linómetszés és a rézkarcolás, ezt a gyerekekkel is nagyon nagy élvezettel és sikerrel csináltuk. Én nem éreztem magam sose művésznek. Mindig én voltam az ügyeletes tanuló vagy inas, és közben mindig bámultam a többieket, akik tudtak egész nap ülni egy tenyérnyi rekeszzománcnál – az a csúcsa a zománcműfajnak. A zománcnál ugyanez volt, hogy kezemben éreztem az anyagot. Kiss György szobrászművész gyakori vendég volt az Alkotóházban, és nem egyszer mondta nekem, hogy akkor tudsz létrehozni önálló alkotást, ha a kisujjadban van az anyag, a technika és ez a gondolattal együtt a mindenkori alkotói lelkiállapottal összejön.

Makrai Zsuzsa az utóbbi hónapokban egy újabb remekművén dolgozott, ami, ahogy fogalmazott „a Báthory hagyaték zománcátiratai sorozatainak a betetőzése”. 2008-ban a Reneszánsz Báthory-címer a Kárpát-medencéből, majd 2011-ben a Tallérok, dukátok, garasok, a Báthory pénzek tűzzománc átiratai című kiállítását szervezte meg. 2021-ben a nyírbátori múzeumban debütált a Báthory Emlékév jegyében az Őseink jelképe: Pecsétektől a királyi címerig tárlata. Ezt a sort, művészi munkát, szellemi kiteljesedést folytatva idén szeptember 25-étől az MNM Báthori István Múzeumban látható a legújabb, fejedelmi portrésorozat kiállítása, amiben bemutatja a pénzt verető erdélyi fejedelmeknek az arcát zománcban. A Báthoryak kultuszának ápolását Makrai Zsuzsa 1973 óta teszi, és a hamarosan nyíló kiállításán túl újabb tervekkel készül.

Polyák Dézi

Riportunk az augusztus 29-ei Paletta Magazinunkban látható.