A modern kor, a fejlett társadalom ismérve (kellene, hogy legyen), hogy az egyén, az ember nincs egyedül, nem marad magára. A bajban sem. Mert a modern ember, a modern ember alkotta társadalom az egyént nem hagyja egyedül. A bajban sem. Ez következhetne például a szolidaritás eszméjéből. Jó, jó, itt és most nem kell rögtön a politikai szolidaritásra ugrani, simán maradhatunk a humanitárius értelmezésnél, amikor az egyik ember, az egyén szerencsétlenkedése, peche, balszerencséje, szerényebb tehetsége okán nem válik rögtön a másik, a szerencsésebb, a tehetségesebb, a gátlástalanabb egyén prédájává, sokszor állami asszisztálással, sőt  még direkt állami beavatkozással. A párezer éves emberi történelemből, vagy csak az utóbbi néhány évtized többet ígérő, de végül a mai kiábrándító helyzetet hozó valóságából is számtalan szívfacsaró, nem ritkán gyomorfogató példával lehetne illusztrálni, hogy bizony sokan szorulnak egy gondoskodó közösség segítségére. Az igazán hatékony beavatkozást a legtöbb, legerősebb eszközökkel rendelkező állam tudná megadni. S állama válogatja, hogy a segítségből mire futja. Van része a bolygónak, ahol az államok inkább eltakarják a szemüket, befogják a fülüket, s néma a szájuk. Ja, nem a szájuk az soha nem néma. Szövegben, mutogatásban, handabandázásban élen járók, még a világnak azon a részén is, ahol egy kumma segítség nem jut semmilyen bajban lévőnek. Azért a civilizáltabb részén bolygónknak, a fejlett társadalmakban nem csak szöveg van, hanem konkrét beavatkozás. Amikor tényleg az állami segítő kéz húzza felszínre az éppen víz alá merülő egyént. S ez így jól is van.

  Jó persze, hogy tudjuk: Első az egyén felelőssége, majd, ha ez már kevés, akkor a család, majd jön az igazi erőforrásokkal rendelkező állam és önkormányzat, s mellettük még a civil szervezetek, akikben él a társadalmi szolidaritás, vagy simán a humanitárius érzés. Mert vannak emberek, s belőlük alakult csoportok, egyesületek, akik komolyan gondolják, hogy azért is van a „két kezünk”, hogy azokkal kiránthatjuk a bajból a gyengébb, kevésbé szerencsés társainkat. Az más kérdés, hogy kevesebb a „kéz, mint a baj”.

Ugye nem nehéz elképzelni nehéz helyzeteket? Persze tudom, nincs szűkség a képzeletre. Egy sima hétköznap több tucat helyzetben látjuk, halljuk, tapasztaljuk, s majd közben, szemlesütve elfordulunk, tovább lépünk a mások baján, nyomorán, szenvedésén. Tudjuk, mindig lesz kifogás, önfelmentés, hogy miért is nem a mi és miért a más feladata lenne a segítés. Hogy ez helyes-e, vagy sem, azt döntse el ki-ki a lelkiismerete szerint.  Amúgy szerintem sem képes megoldani az egyén a hihetetlen mértékben elénk kerülő (összefoglaló néven) szociális gondot. Ja, most tekintsünk el attól, hogy ez a gond, ezek a gondok, ez a gondok tengere, lefordítva rengeteg segítségre szoruló ember, hogy került ebbe a helyzetbe. Nem mondom, hogy lényegtelen, de a pillanatnyi helyzetet tekintve nem releváns.

Vegyünk egy példát! Nézzünk meg egy mai, kisvárosi nyugdíjast! Természetesen nő és már egyedül él, a saját kertes házában. Egy alapvető gond van, s abból pedig számtalan elágazás. A fő gond, hogy tényleg idős a néni, valószínűleg túl a nyolcvanon. Ehhez társulva a szokásos betegségek, a kert, ház, háztartás gondjai. És a stroke veszélye. Mert már volt a közelében. Vagyis a veszély fokozott. A pontos képhez hozzátartozik, hogy ugyanabban az utcában él a lánya, ő sem fiatal már, s feltehetően dolgozik még. Az egész napos felügyeletet ellátni nem tudja, mert élni kell, s ehhez dolgozni, mert kell a jövedelem.

 Szóval van a néni, az összes lehetséges veszélyeztető tényezővel, az elfoglalt gyermek és…

Na innen ágazhat el a történet, attól függően, hogy a mi nénink éppen melyik magyarországi kisvárosban él. S ez, a nénink felől nézve a vakszerencse dolga. Ha egy olyan helyen él, ahol éppenhogy képes az önkormányzat valamilyen szociális ellátást, gondoskodást adni, akkor egy vészhelyzetben vagy megtalálják és kisebb-nagyobb károsodással túléli, vagy nem lesz, aki rányitja az ajtót és már csak a teremtő előtt lesz egy jelenése. De lehet ennek a helyzetnek más kifutása is.

Vannak önkormányzatok, amelyek nagyon is komolyan veszik a szociális elvárásokat és talán még erőn felül is (de sokszor még ez sem elég) beleállnak az ügybe és széleskörű szolgáltatást építenek ki. Lásd például Nyírbátor! Ma már nem is könnyű felsorolni, hogy hányféle területen vannak jelen a városi szociális szolgálat munkatársai.

Nézzük a mi nyolcvanon túli néninket. Roppant szerencséjére egy ideje már a Szociális Szolgálat gondoskodása (is) teszi könnyebbé a napjait. Hogy ez éppen bevásárlást, vagy a tűzhely melegét, vagy a kész ételt jelenti, az majdnem mindegy is. A lényeg, hogy tudnak róla. Sőt: ő már azon szerencsések (vagy óvatosak, vagy előrelátók) közé tartozik, akinél működik a házi jelzőrendszer. Vagyis, ha az ember nyolcvanegynéhány éves lánya rosszul érzi magát, akkor megnyomja a karján lévő óraszerű készülék gombját, s utána már elalélhat, mert hamar jön a segítség. Innen a valós történet: Főszereplőnk a nagy ijedelem, a kórházi ellátás után, már otthonában fogad bennünket. A tűzhely (a hagyományosnak kinéző, „csikóspór) barátságos meleget áraszt, a nyírkos, hűvös őszi napon. A néni még nehezen mozog, pedig az igazán súlyos bajt sikerült kivédeni. Az elbeszéléséből azért jól kirajzolódik, hogy játszódott le a majdnem tragédia. A néninkre éppen telefonon próbáltak rábeszélni valamilyen „baromi fontos és az élethez nélkülözhetetlen”, amúgy sokszor pedig inkább haszontalan, de megfelelően drága kacatot, amikor érezte, hogy kezd szédülni, s egyre rosszabbul lesz, már beszélni sem tud rendesen. Ha jól rémlik, végül nem vett telefonon semmit, inkább kicsit kiment az udvarra levegőzni. Miután még gyengébb lett, de még magánál volt, szerencsére sikerült megnyomni a jelzőkészülék segélyhívó gombját.

A jelzés a Városi Szociális Szolgálat Vár utcai központjába fut be, ahol éber figyelem kíséri a monitort. Más kérdés, hogy különösebb figyelem nélkül is, az éles hangú riasztásra mindenképpen felfigyelnek.

Kállai Zsuzsannát, aki éppen egy másik gondozottnál végezte a dolgát, a központból riasztották, s „lóhalálában” indult a bajbajutott Főszereplőnkhöz. A riasztástól számítva, 10 perc sem telt el, már a helyszínen volt. Azonnal megállapította, hogy komoly baj lehet, hiszen a néni félig öntudatlanul, zavartan viselkedett, verejtékezett. Azonnal hívta a mentőt. Ezután még értesítették a néni lányát is, aki gyakorlatilag egyszerre érkezett a mentővel. Simon Józsefné azért biztos benne, hogy itt egy tragédiát sikerült elhárítani és megelőzni, mert az édesanyjának már korábban volt egy ilyen agyi katasztrófája.

Heti átlagban, legalább kétszer történik riasztás mondja a részlegvezető Tóthné Nagy Mária. Mai állás szerint 50 idős ember igényelte ezt a szolgáltatást. Sokan, az idősek közül attól tartanak, hogy mi van akkor, ha véletlenül adnak be riasztást. Tóthné nyugtatólag mondja, hogy az sem baj, hiszen mindenképpen megpróbálják felhívni, s ha kiderül, hogy véletlenül történt, akkor elköszönnek, s folytatódik a nap.

Tóthné Nagy Mária, arra a kérdésre, hogy vajon lelkileg hogy bírják a munkatársak azt a helyzetet, amikor a helyszínen egy-egy súlyos állapotban talált idős emberen kell segíteniük, majd egy másikon…hogy az esetlegesen bekövetkezett tragédiákról ne is beszéljünk, azt mondja, hogy: „ egyrészt rendszeresen tartunk eset-megbeszéléseket, s időnként, kötelező jelleggel kiégési tréningeken tartjuk rendben a munkatársak pszichéjét.”

Kállai Zsuzsanna, aki egyébként szociális gondozó és ápolói végzettséggel rendelkezik, tudja hogy a néni jól van és láthatóan jóleső érzéssel hallotta tőlünk, hogy bizony áldják a nevét és mint életmentőt emlegetik a Főszereplőnk családjában.

Nyírbátorban több, mint 2000 hatvanon felüli ember él, akik közül sokon olyan egyedül, mint az ujjam. Nekik, nagyjából mindenkinek az a szerencséje, hogy itt kiépült a „szociális ellátások„ rendszere, s ez a háló ma még elég sűrű szövésű.

S akkor itt és most nézzük, milyen törvénytervezet van parlamenti vitán!

 A törvényjavaslat azt tartalmazza, hogy az egyén szociális biztonságáért elsősorban önmaga felelős, ha erre önhibáján kívül nem képes, a hozzátartozó kötelessége segíteni, majd az önkormányzat gondoskodási kötelezettsége áll fenn, valamint az állami támogatásban részesülő karitatív szervezetek feladata a szociális biztonságban nem élők felkutatása és segítése. Az indítvány hangsúlyozza, hogy a felsorolás egyben gondoskodási sorrendet is jelez, és az államnak csak akkor van feladata, ha a hozzátartozók, az önkormányzat és a karitatív szervezetek sem tudtak segíteni a rászorulón.

Nagy Miklós írása