Ma, amikor olyan mértékű a népvándorlás, szerte a világon, hogy már szinte nem is igazán tudjuk, hol vagyunk otthon, kell legyen egy biztos pont. Ez, többnyire, a szülőhelyünk. Pontosabban az a hely, ahol az ember a gyermekéveit tölti, ahol eszmél a világra.  Sok évszázadon keresztül ez a hely volt általában a "világ közepe". Volt. Ma már ebben igen-igen bizonytalanok vagyunk. Mert vagy azért, mert kívácsiak vagyunk a világra, vagy azért mert olyan lakókörnyezetet szeretünk, ahol minden "karnyújtásnyira" van, vagy azért mert simán csak jobban szeretnénk élni, elindulunk. Új élet, jobb élet, más élet reményében. S így lehet az, hogy ma már nyugati nagyvárosokban nagylétszámú magyar kolóniák élnek, ahová gyerekeik is születnek, s vagy kialakul az "otthon" érzete, vagy sem. Ma az egyik legkomolyabb kihívás ebben a térségben is, főleg a kisebb településeken, hogy valamennyire csökkentsék az elvándorlás ütemét. Nyírbátorban is ez a helyzet, pedig itt valójában a nyugodt városias környezet, a szolgáltatások minősége és száma, a szórakozási és a sportolási lehetőségek olyan számban és minőségben érhetők el, ami sokkal nagyobb városokban sem számít természetesnek. Ráadásul Nyírbátorban munkahely és karrier lehetőségek is vannak. S mégis, egyelőre csak lassítani sikerült a népességfogyást, de megállítani még nem. Mindenesetre egy 8 éve indult önkormányzati kezdeményezés egy új terepen próbál érzelmi, de egyuttal fizikai kötődést is erősíteni és létrehozni.  Fát ültetnek, természetesen szülői - nagyszülői részvétellel minden ideszületett kisgyerek örömére. Ma már több, mint 400 fa rajzolja ki azt valamikori parkerdőt, ahová, a remények szerint majd sokan a saját fájukhoz viszik ki a gyermekeiket, s évtizedek múlva akár az unkáikat.