ISTVÁN, A KIRÁLY

Lovasszínházi rockopera Nyírbátorban

István a király. A rockopera. Talán nincs is magyar ember, aki ne tudná, hogy Szörényi-Bródy korszakos művéről van szó. Mekkora „durranás” ha ezt a művet, úgy, mint még soha, pont Nyírbátorban láthatná a „nagyérdemű”. Nyilván valami hasonló gondolat járhatott azok fejében, aki-akik úgy gondolták, hogy egy igazán nagyszabású és ráadásul aktuális színházi élménnyel kell emlékezetessé tenni a Nyírbátori Zenei Napokat és az államalapítás ünnepét. Mindezt a másfél évtizede megnyitott Fedeles Lovarda küzdőterén, ahol és amiben pont a lovasok is jelentheti a „truvájt”. Mert itt és augusztus 6-án olyat lát a helyi és a szélesebb hazából összejött közönség, amilyet még ezzel a rockoperával soha. Itt lovasszínházi feldolgozás lesz. Ha már egyszer van erre tér, elhatározás, művészi elképzelés, megfelelő és izgalmas felfogású rendező (amúgy első rendezésnek nem éppen a legkönnyebb darab) és kitűnő színészek, plusz még helyi statiszták is.

Bevallom, már előre sajnálom, hogy csupán egy előadásról van szó. Most, hogy valamelyst a rendezői elképzelést is ismerem, szinte pazarlásnak látszik, hogy ezt az előadást csak egyszer és egy helyen láthatja majd a közönség. Már persze, aki bejut. Hiszen az ülőhelyek száma nagyon is korlátozott. De nézzük, egyáltalán hogy került a rendezői székbe Nagyidai Gergő, akit két évtizede a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház színészeként ismerünk, tisztelünk és szeretünk.  Ma már Debrecenben ismerkednek vele. De az egy másik, egyáltalán nem érdektelen történet. Hősünk, a színész, aki saját bevallása szerint korábban el nem tudta volna képzelni magáról, hogy egyszer köze lehet egy zenés, sőt egy rockzenés, sőt egy rockzenés operához, szóval egy rockoperához, váratlanul abban a helyzetben találta magát, hogy felkérték, rendezze meg az István, a király rockoperát. Ráadásul lovasszínházi körülmények között. Ki tudott volna ennek nemet mondani?  Főleg egy olyan impulzív ember nem, aki egyébként is folyton felforgatná a világot. S, aki pont egy ilyen darabban látja meg azt a művészi lehetőséget, amivel és amin keresztül világgá kiálthatja, hogy vannak helyzetek és események és cselekvések és érzelmek és eszmék! És van a múlt, - a maga értékeivel, és „rettenetes” hagyományaival és kényszerével – és van a jelen – a maga küszködéseivel és bizonytalanságával, és választási helyzeteivel és ,bizony kényszerével - és elkerülhetetlenül száguld felénk a jövő az összes homályos és ködös és egyszerre letaglózó és felemelő lehetőségével. Természetes tehát, hogy egy művész, ha akar még valamit attól a hivatástól, amire két évtizede az életét tette, beleállt a kihívásba. Ami az elején is már majdnem megugorhatatlan helyzetet produkált. Mert mit akar a művész és mit enged meg a jogosultság tulajdonosa. De itt  és akkor még nem is tartalmi, hanem zenei kérdések másfajta megoldásának igénye merült fel a rendező részéről. Na, de van a rendezői elképzelés és van a valóság. Zene marad. Hol tehát a művészi szabadság? Mert anélkül mit sem ér a művészet.  Történeteket ugyanúgy mesélni, mint négy évtizede folyamatosan nem feltétlenül vonzó. Hiszen tudjuk István a nyugatos kereszténységben látja a megélhető és biztos jövőt, míg Koppány sokkal inkább a múlt értékeinek megőrzésében véli a jövőnek azt az útját, amit a szilaj magyarságnak mindenképpen meg kell őrizni. S végül István győz, mi itt vagyunk Koppány sehol, s milyen érdekes, ma is pont ezek a kérdések. Nyugat vagy kelet. Mintha mi sem történt volna. Pedig eltelt ezer év.

Nagyidai Gergő persze leszögezi, őt a munka és az alkotás érdekli. Majd persze bevallja, hogy neki is jólesne, ha ez az előadás nagy „durranás” lenne, miközben azt is elárulja, hogy alapvetően nem tudja, milyennek kellene lenni egy lovasszínházi előadásnak. Egyben biztos, hogy itt a ló szerepeltetése semmiképpen nem lesz öncélú csak csupán a történet elmesélésének a színes-érdekes része. A történet tehát marad az eredeti. Egyébként mindössze 8 ló lesz, ami kicsit elkeseríti a rendezőt, mert ő nagyjából a duplájában gondolkodott.

Ami a rendező mondanivalóját illeti, Nagyidai nem tagadja, hogy igen, benne lesz a darabban az ő gondolatvilága, az ő 2025-ös, sőt a 2026-os éve is. Mint mondja, mindegyik mű alkalmas arra, hogy a rendező a megfelelő sorokkal, mondatokkal közölheti amit „közhírré” akar tenni. István, a király pont ebből a célból született meg. Nem mellékesen jegyzi meg, hogy ez a mű valahogy minden rendszerben ugyanazt tudta mondani és ma is ez a helyzet. Nagyidai Gergő törekvése és mondanivalója a darabbal az, hogy mindent el kell pusztítani, hogy valami újat lehessen építeni. István története azt is megmutatja, hogy amíg el tud jutni addig, hogy végül királlyá válhasson, bizony nagyon véres és rögös az út. A rendezőt pont ez érdekli ebben a műben. Egyébként, mint mondja, ő „csupán” történetet szeretne mesélni. Amikor azt kérdezem, hogy vajon kiderül-e a történet végén, hogy konkrétan ő, a rendező kit választott, akkor visszakérdezett: „Kell választanom?” Erre nyilván csak az lehet a felvetésem, hogy 2025 Magyarországán nem tehetünk másként. Kell választanunk! Erre a pici bizonytalankodás után az a válasza, hogy ő most azt szeretné megmutatni, hogy mennyi fájdalommal jár a változás. A többi a közönség dolga, mindenki azt választhatja, amit ő tart a maga valóságának és igazságának. Majd azért eljutunk oda, hogy ma a darab igazsága is az, hogy mindenki szabadon választhasson. „S aki ezt korlátozni próbálja, aki bedől ennek az alattomosságnak, annak is szembesülnie kell azzal, hogy mindenkinek meg van a saját véleménye. Ha valamit rátolunk valakire, azt beszántjuk és ezt emberileg nem tehetjük meg egymással.”

Majd kiderül a rendezői koncepciójáról, hogy a darabban Istvánnak sem hagyja feldolgozni az eseményeket, a népe pusztítását. A többi a közönség gondolataiban folytatódik.

Nagy Miklós